A kezdetek
Avagy hogyan jutottam idáig, és miért is csinálom ezt az egészet.
Amióta az eszemet tudom, rajzolok. Tulajdonképpen a rajzolás egy belső késztetés volt bennem gyerekkorom óta, no meg az alkotás. Sokat voltam egyedül, így unalmamban kikutattam anya szekrényeit. Találtam összegubancolódott hímző- és kötőfonalakat, összeömlött gyöngyöket, anyagokat. Nagyon elvarázsoltak a színek! A fonalakat szétbontottam, a gyöngyöket kiválogattam, és elkezdtem belőlük ezt-azt alkotni. Ekkor még alsós voltam. Hímeztem, gyöngyöt fűztem, megtanultam könyvből makramézni. Általános iskolában karkötőket árultam, gimnáziumban tollas fülbevalókat, rajzversenyeken vettem részt, fotóztam, alkottam, nagyon kreatív gyerek voltam.
A szüleimet csak az érdekelte, hogy tanuljak rendesen, meg persze hogy menjek egyetemre. Engem csak a művészet érdekelt, mindamellett pedig szakmát is szerettem volna, így adta magát a ruhatervező szak az Iparművészeti Egyetemen.
Az egyetem nagyon nehezen ment. No nem az elméleti tárgyak, azok könnyűek voltak számomra, hanem főképp a tervezés. Ugyanis engem világ életemben úgy neveltek, hogy az a fontos, hogy megfeleljek az elvárásoknak. A tervezésnél pedig azt várták el tőlem, hogy önfeledten alkossak, hogy engedjem szabadjára a kreativitásomat. De ez a két dolog egymással pont ellentétes. Mármint az elvárás és a szabadság. Görcsösen alkottam, meg akartam felelni, és nem is lettek jók a terveim, pont emiatt. Kritikákat kaptam, így még inkább meg akartam felelni, és még görcsösebb lettem, még feszültebb, úgy éreztem, nem vagyok elég jó. Azelőtt nem igazán voltak a szótáramban a felszabadultság, az önfeledtség és az önkifejezés szavak. Addigi életem végig azzal telt, hogy megfeleljek, és folyton azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó, és még jobban kell igyekeznem. Viszont a művészet olyan, hogy minél jobban igyekszel, annál rosszabbul megy. Az alkotás titka abban rejlik, hogy ne akarjunk megfelelni senkinek, de erre csak később jöttem rá.
„Görcsösen alkottam,
meg akartam felelni.”
Komoly önismereti válságon mentem akkoriban keresztül, és folyton kívülről láttam magam, egyszerűen képtelen voltam ellazulni. Ekkor került a kezembe a Sorskönyv (Eric Berne) című mű, mely kötelező olvasmány volt a suliban. És ez megváltoztatta az egész életemet, persze nem egyből, de szép lassan az önfejlesztés útjára léptem, és elkezdtem megismerni magam. A diplomamunkám még tele volt görccsel, tévelygésekkel, bizonytalansággal, őrlődtem saját magam és a tanár elvárásai között. A suli összességében egy rossz élmény volt számomra, így a diploma megszerzése után 3 évig nem is terveztem, nem csináltam szinte semmilyen kreatív munkát, irodában helyezkedtem el, ahol szép lassan mentem egyre feljebb a ranglétrán. De egyre égetőbbé vált a késztetés az alkotásra, és az önkifejezésre. Úgy éreztem, hogy a munkámban eljött az a pont, ahonnan már nem tudok tovább fejlődni, hiszen azt a szintet már csak az alkotással tudnám elérni, ez az önmegvalósítás igénye volt. Ekkor felmondtam, és újból belekezdtem a tervezésbe.
„Három évig nem terveztem,
nem csináltam semmilyen kreatív munkát.
De egyre égetőbbé vált a késztetés az alkotásra.”
Belevetettem magam az alkotásba, vásárokra jártam, dolgoztam, terveztem. Éreztem, hogy végre szabadon tudok alkotni, elvárások nélkül, és jól ment. De pénzügyileg kezdtem elég rosszul állni, és emiatt sokat idegeskedtem, éreztem, hogy nem lesz így jó. Munkát kell találnom, kell a fix kereset, különben nem tudok alkotni sem. Megint elmentem irodába dolgozni, de egyáltalán nem tudtam élvezni. Ráadásul beilleszkedni sem tudtam. Igaz a munkatársaimat elláttam táskákkal 🙂 A főnököm kijelentette, hogy nem vagyok alkalmas az irodai munkára, mert 10 centivel a föld fölött járok. Úgy éreztem, hogy sehol nem találom a helyem, megint felmondtam.
„Úgy éreztem,
sehol nem találom a helyem.”
Végül rájöttem, hogy részmunkaidős állást kell vállalnom, olyan irodai munkát, ahol nincs nagy felelősség, amit félre tudok tenni a munkaidő végeztével és utána alkotni. És sikerült is találnom egy 5 órás állást, ami mellett most tudom azt csinálni, amit igazán szeretek. De igazán sosem hittem abban, hogy ebből megélhetek, és nem is tettem bele az összes időm és energiám. Úgy mondanám, hogy félgőzzel csináltam. 2 éve pedig átestem egy szakmai válságon. Az akkori barátom folyton nyaggatott, hogy ideje lenne pénzt csinálnom, menjek el 8 órában dolgozni, vagy olyan dolgokat készítsek, amit el lehet adni. Mert ebből nem lehet megélni. Akkoriban volt pár táskarendelésem, éjjel-nappal dolgoztam, fáradt voltam, de haszon nem igazán volt a táskákon. Kezdtem én is elhinni, hogy nem lehet ebből megélni. Ráadásul nem éreztem azt sem, hogy kifejezetten tehetséges lennék. Elgondolkodtam, hogy miért kezdtem tervezni, amikor annyi minden más is érdekel, például a rajzolás, a fotózás. Akkor gondolkodtam el azon, hogy szakmát váltok, és olyan szakmát választok, amire van alkalmazottként kereset, mégis kreatív munka. Elkezdtem grafikusnak tanulni. És komolyan is gondoltam. Logókat gyártottam, pályáztam, készítettem a portfólióm. És élveztem is. De történt valami. Szakítottam az akkori barátommal, és valahogy minden megváltozott. Felszabadultam. És újra kezdtem meghallani a belső hangomat. És valahogy a belső hangom azt súgta, hogy rossz úton járok, és hogy ne adjam fel az álmaimat.
„Elgondolkodtam, hogy
miért is kezdtem tervezni.
Aztán újra kezdtem
meghallani a belső hangomat.”
És akkor belekezdtem. Céltudatosan, kitartóan. Minden nap dolgoztam rajta. Tanultam, dolgoztam, dolgoztam, tanultam, alkottam, gondolkodtam. Minden nap. És most itt vagyok. Több, mint egy éve dolgozom ezen a webshopon. Minden pillanatát élvezem. És lassan már látom a fényt az alagút végén. Hiszek abban, hogy sikerülhet, hogy megélhetek abból, ami az álmom, csak kitartóan kell dolgoznom tovább, és hinni magamban.