Önkifejezés
Avagy hogyan születnek az ötletek
Ez a poszt azért született, mert a minap kaptam instagramon egy kommentet az egyik külföldi követőmtől: „Love your style, so effortless yet very elegant!”, amit magyarul valahogy így fordítanék: „Imádom a stílusod, könnyed, de mégis nagyon elegáns!”. Tulajdonképpen ez nem a pontos fordítása a hozzászólásnak, vagyis az EFFORTLESS szót nem lehet olyan egyszerűen magyarra fordítani, tulajdonképpen azt jelenti, hogy nem erőltetett, nem izzadtságszagú.
„Love your style, so
effortless yet very elegant!”
Amióta ezt a megjegyzést kaptam, ezen gondolkodom, méghozzá azért, mert tulajdonképpen egy szóval meg tudta fogalmazni mindazt, amit én évek óta szeretnék elérni a munkámban. Azt az alkotói állapotot, amikor a terv csak úgy megszületik, kipattan, szárnyra kap.
„A terv csak úgy megszületik,
kipattan, szárnyra kap”
Tulajdonképpen én mindig is így alkottam, gyerekkorom óta. Az impulzusok, külső ingerek, képek, hangulatok beáramoltak, majd egy váratlan pillanatban más formában összeálltak, és kiáramoltak belőlem, és megszületett a terv. Az a pillanat, amikor megszületik, nagyon inspiratív. Van úgy, hogy egy-egy részlet megragad bennem, aztán azt formálom a képzeletemben addig, amíg az az ötlet, ami ott bújik benne, ki nem rajzolódik teljesen. De olykor egyszer csak megjelenik egy kép teljes kiforrott formában a fejemben, színekkel, felületekkel, mintákkal. Egyébként felemelő érzés, sokszor váratlan is, mert nem tudni, honnan került elő így hirtelen az ötlet, főképp az a furcsa, amikor konkrét színárnyalatok jelennek meg a fejemben, amit utána meg is jegyzek.
„Felemelő érzés, sokszor váratlan is,
mert nem tudni, honnan került elő így hirtelen az ötlet”
Én nem gondoltam azt, hogy ezzel a tervezési metódussal gondok lennének. Mindaddig, míg az egyetemen el nem kezdtem ruhatervezést tanulni. Egyébként mindig stréber gyerek voltam (sajnos), és bármit meg tudtam tanulni, így azt is megtanultam, hogy hogyan kell tervezni úgy, ahogy a nagy könyvben meg van írva, mi az a tervezési folyamat, és hogyan kell megszületnie a tökéletes végeredménynek. Megadnak egy témát, a témával kapcsolatosan képeket kell gyűjteni, majd azokról vázlatokat készíteni, azt kreatívan tovább dolgozni, majd kidolgozni a végleges tervet a megfelelő arányokkal, anyagokkal, színekkel, legyen innovatív, de fel lehessen ismerni a kiindulási témát benne. Meg is tanultam ezt az iskolában „tervezési folyamatnak” mondott valamit, és lettek is terveim, amikkel aztán senki nem volt elégedett, sem a tanár, sem én. Nem azért, mert nem követettem az előírt metódust, sőt, minden kritériumnak megfelelt. Csak éppen totálisan ellentmondott mindannak, ahogyan az én kreatív agyam működött, így izzadtságszagú lett az egész.
„Azt is megtanultam, hogy hogyan kell tervezni úgy,
ahogy a nagy könyvben meg van írva”
Sok kritikát kaptam, nem elég könnyedek a tervek, erőltetettek, iskolásak. Így volt, valóban. Meg akartam felelni az elvárásoknak, úgy akartam csinálni, ahogy mondták, hogy ötöst kapjak. Úgy akartam önkifejezni, ahogy megmutatták. Ugye milyen ellentmondásos ez? Akkor még nem jöttem rá a szó jelentésére, ha tudtam volna, akkor nem úgy csinálom, mint akkor. Hiszen az önmegvalósítás – ahogy a nevében is benne van – azt jelenti, hogy önmagamat adom, saját magamat teszem bele a munkáimba, szívemet, lelkemet, és igen, agyamat is. Mert mint rájöttem később, mindenkinek máshogy működik az agya, máshogy tervez, máshogy alkot, és ez így van rendjén. És amikor hosszú hetekig izzadtam egy terven, aztán egyik nap úgy ébredtem, hogy kipattant a fejemből, gyorsan lerajzoltam, bevittem, és nagy sikert aratott, akkor már kezdtem sejteni, annak ellenére, hogy egy jeggyel rosszabbat kaptam, mert nem volt meg a tervezési folyamat. XD
„Akkor még nem jöttem rá az önmegvalósítás szó jelentésére,
ha tudtam volna, akkor nem úgy csinálom, mint akkor”
Mostmár senki nem mondja meg, hogyan kéne terveznem. És élvezem, ahogy működik az agyam. Meg kell találni az összhangot a szív, és az agy között, mert sokszor egyik vagy másik túlságosan elviszi a dolgot, de így van ez a szerelemben is. Lehet ösztönösen csinálni, de úgy hogy közben az ész is a helyén van.
„Lehet ösztönösen csinálni,
de úgy hogy közben az ész is a helyén van”
Ezért örültem annyira ennek a kommentnek. Úgy látszik elértem, amit akartam. Az egyetem után évekig tartott, míg újra visszataláltam a tervezés öröméhez, önmagamhoz, hogy szívből, szenvedélyesen és ösztönösen tudjak újra tervezni, mint azelőtt, anélkül, hogy bárkinek meg akarjak felelni. Mert tudom, hogy így születhetnek meg azok a munkáim, amik értéket is képviselnek, és másoknak is tetszenek. Ez a titka az egésznek 🙂
„Évekig tartott, míg újra visszataláltam
a tervezés öröméhez, önmagamhoz”
És amikor erre gondolok, akkor mindig eszembe jut Paulo Coelho Az alkimista című könyvének alábbi részlete:
„Egy kereskedő elküldte fiát minden emberek legbölcsebbikéhez, hogy tudakolja ki tőle a Boldogság Titkát. A fiú negyven napig vándorolt a sivatagban, míg egy magas hegyen álló pompás várkastélyhoz nem ért. Ott élt a Bölcs, akit keresett: Hősünk, ahelyett hogy egy szent embert talált volna ott, a vár nagytermébe lépve zajos forgatagba csöppent: kereskedők jöttek és mentek, a sarkokban emberek beszélgettek, egy kis zenekar kellemes dallamokat játszott, s egy hatalmas asztalon a vidék legfinomabb ételei sorakoztak. A Bölcs mindenkivel beszélgetett egy kicsit, s a fiatalembernek két óra hosszat kellett várakoznia, míg rá került a sor. A Bölcs figyelmesen meghallgatta, amikor vendége előadta jövetelének okát, de azt mondta, éppen nincs ideje arra, hogy a Boldogság Titkát elmagyarázza. Azt ajánlotta neki, hogy járja körbe a palotát, és két óra múlva jöjjön vissza. ,,De szeretnélek valamire megkérni – tette hozzá a Bölcs, és a fiatalember kezébe egy kiskanalat adott, amelybe két csepp olajat töltött. – Fogd ezt a kanalat, és figyelj, hogy útközben ne lötyköld ki az olajat.”
A fiatalember így járkált föl-le a palota lépcsőin, és szemét le sem vette a kiskanálról. Két óra múltán visszaért a Bölcshöz.
,,Nos hát – kérdezte a Bölcs -, láttad a perzsaszőnyegeket az ebédlőmben? Láttad a kertemet, amelyet a kertészem tíz éven át épített? Észrevetted a gyönyörű pergameneket a könyvtáramban?”
A fiatalember szégyenkezve ismerte be, hogy semmit sem látott. Csak azzal törődött, hogy ne löttyintse ki az olajat, amit a Bölcs rábízott. ,,Akkor menj vissza, és nézd meg világom csodáit – mondta a Bölcs. – Nem bízhatsz olyan emberben, akinek a házát nem ismered.”
A fiatalember már nyugodtabban fogta meg a kiskanalat, és ismét sétára indult a palotában, ezúttal megfigyelve minden művészi alkotást a mennyezeten és a falakon. Látta a kerteket, körös-körül a hegyeket, a gyönyörűséges virágokat, felismerte a kifinomult ízlést, amellyel a műalkotásokat méltó módon elhelyezték. Amikor visszament a Bölcshöz, részletesen beszámolt neki mindenről, amit látott.
,,De hol van a rád bízott két csepp olaj?” – kérdezte a Bölcs.
A fiatalember rápillantott a kanálra, és látta, hogy az olajat kilöttyintette.
,,Nos, ez az egyetlen tanács, amelyet adhatok neked – mondta a Bölcsek Bölcse. – A Boldogság Titka abban rejlik, hogyan lássuk a világ minden szépségét úgy, hogy közben ne feledkezzünk meg egy pillanatra sem a kanálban lévő két csepp olajról.”
(részlet Paulo Coelho: Az alkimista című könyvéből)