Szakmai életutam

Készítettem egy videót az eddigi szakmai életutamról, és önkéntelenül is újra átéltem az egészet. A sok bizonytalanságot, önkeresést, önbizalomhiányt, a vágyat a beilleszkedésre.

Tulajdonképpen nem is vágytam szerintem beilleszkedni, egyszerűen csak újra meg újra tudomásul kellett vennem, hogy kilógok. Kb. mindenhonnan. Gyerekként minden napomat rajzolással, vagy hímzéssel makramézással gyöngyfűzéssel töltöttem. Aztán festettem, verset írtam, fotóztam. A művészet minden formája érdekelt, de csak a művészet érdekelt. Ezt már gimnáziumban is tudtam, így az egyetlen Egyetem amit megjelöltem az Iparművészeti Egyetem volt.

A szüleim semmit sem tudtak, nem akarták, hogy művész legyek vagyis úgy gondolták, hogy abból nem lehet megélni. A felvételire nem mentem el. Féltem. Nem jártam előkészítőre, nem jártam Kisképzőre, azt sem tudtam, mi a követelmény. Amikor anyum ezt megtudta, enyhén szólva nem örült… El kellett mennem valami random 1 éves OKJ képzésre (idegenvezető btw.), illetve angolra jártam. Az első felvételim nem sikerült kb 3 ponttal. Akkor az volt a szülői elvárás, hogy anyum könyvelőirodájában dolgozzak egy évet. Ebből fizettem az előkészítő sülit. Másodjára felvettek.

Na itt kezdődőtt életem legszebb és legrosszabb időszaka egyben. Életemben először művész közegbe kerültem. Nagyon. Eddig azt hittem, hogy azért lógok ki a gimnáziumból, meg a családból, meg az irodából, mert művész vagyok. Az egyetemen azt éreztem, azért lógok ki, mert nem vagyok eléggé művész. Igazából nem tudtam, mit is akarok, ki is vagyok, és ez abban a közegben még inkább kiütközött. A művészet nem engedi a megjátszást, a művészetben csak önmagad lehetsz. De ha éppen abban az időszakodban vagy, amikor önmagad keresed, akkor nem fogsz tudni úgy alkotni. Folyton azt éreztem, hogy keresem csak az utam, a stílusom, de nem találom. Azt éreztem, hogy görcsösen alkotok, hogy meg akarok felelni, hogy sokkal több van bennem, mint amit meg tudok mutatni.

Voltak felszabadultabb munkáim, de a ruhatervezés órán azt éreztem, hogy elvárnak tőlem valamit és én azt akarom hozni. Közben azt várták volna tőlem, hogy önazonos legyek. De nem voltam önmagam. Csodáltam a többieket. Tele önbizalommal, lazasággal, felszabadultsággal. Nem tudtam, mit csináljak, és nem tudtam, mi a baj, folyton falakba ütköztem. Nem volt önbizalmam, és nem tetszett, amit csinálok.

Nem tudom, mi lett volna akkor, ha egyből tudom ki vagyok, én azt mondom, ha így lett volna, most nem lennék az, aki. Szóval érted 🙂 Először legyőztem a dámonokat a fejemben. Nem mondom, jó sokáig tartott, kb. 8 évig. Ezalatt az idő alatt rengeteg minden történt.

Lediplomáztam úgy ahogy, és otthagytam a tervezést. Elmentem irodába dolgozni és 3 évig nem alkottam. Ez alatt az idő alatt, pánikrohamaim lettek és gyomorfekélyem majdnem. Akkor otthagytam az irodát is. Kiadtam ez egyik szobát a lakásomban, és elkezdtem megint alkotni, pályázatokra jelentkeztem, vásárokra jártam. De szakmai önbizalmam nem volt egyáltalán, és magammal sem voltam elégedett, még mindig, ráadásul pénzem sem volt sosem.

Elmentem megint irodába dolgozni, ahol megint rá kellett jönnöm, hogy nem tudok beilleszkedni, de egyáltalán. Minden hidat felégettem és kiköltöztem Madridba a barátnőmhöz. Állásinterjúkra jártam, angolt tanítottam, közben egész álló nap ruhákat terveztem. Életem legfelszabadultabb időszaka volt, de nem találtam munkát, hiányzott a műhelyem, az alkotás, ráadásul magyarként beilleszkedni sem tudtam, így haza kellett jönnöm.

Megint irodában helyezkedtem el, de most részmunkaidőben, hogy tudjak mellette alkotni. Úgy gondoltam, hogy majd szépen beindítom a vállalkozást. Kb. táskákat varrtam potom pénzért ismerősöknek. Naponta órák mentek el az életemből és alig kaptam érte valamit. Este 10-ig dolgoztam minden nap, de nem is voltam elégedett azzal, amit csinálok. Azt éreztem, hogy szép és jó, meg minden, de én nem venném fel. Hogyen tudnék én azonosulni azzal, amit csinálok, ha én nem hordanám a saját táskám, ruhám? Azt hiszem, ekkor vettem észre, hogy idősebb lettem, és megváltozott a stílusom.

A fordulópontot az jelentette, amikor a vőlegényemmel szakítottam, főképp mert azt mondta, hagyjak fel az álmaimmal, és menjek el teljes állásban irodába dolgozni. Akkor eldöntöttem, hogy most, vagy soha. Vagy rendesen csinálom, teljes erőbedobással, vagy sehogy. Az irodában asszisztensként annyi mindent kellett megsinálnom önerőből, hogy rajöttem, mindenre képes vagyok egyedül. Ekkor cseréltem le az eredeti Mío Design márkám és logómat Mayamood-ra, ami azt jelentette, hogy minden, ami én vagyok, tehát elkezdtem úgy tervezni, mintha magamnak terveznék. Az első évben a webshopomat épetettem, ekkor még úgy volt, hogy a ruhákat is tervezek majd.

Aztán rájöttem, hogy nem szeretek ruhákat varrni, de táskákat annál inkább, az a nekem való. Specifikusan a táskatervezésre és -készítésre öszpontosítottam, és nem vesztettem szem elől, hogy olyat tervezzek, amit én is felvennék. Örömmel dolgoztam, és tetszett az eredemény, így indultam el azon az úton, ahol most vagyok, és hol is vagyok most valójában?

Abban a szakaszban, amikor végre tudom ki vagyok, és mit akarok, van önbizalmam, és örömmel alkotok. Hiszek abban, hogy sok munkával és kitartással sikerüli fog megélnem abból, amit igazán szeretek. 23 éve kezdtem el az egyetemet. Rengeteg mindenen mentem keresztül szakmailag, és közben felnőttem, lett férjem, gyerekem. Valójában ez az élet, és teljesen rendben van így. Nem mindenkinek a könnyű utat kell járnia, talán azért van így, hogy utat mutasson másoknak <3