Landscape táska
Elkészült az új Landscape kollekció első darabja
Én nem akartam új táskát tervezni, tényleg nem. Tulajdonképpen az egész úgy kezdődött – messziről kezdem-, hogy Húsvétra terveztem egy nyuszis táskát. Aztán eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne minden ünnepre, alkalomra táskát tervezni. A következő ünnep Anyák Napja volt, és én fejben terveztem is egy táskát. Egy virágzó cseresznyefaág lett volna a táska borítóján, a faág pedig tulajdonképpen egy kéz lett volna. A színek is megjelentek lelki szemeim előtt: sötét türkiz kéz, halvány rózsaszín virágokkal.
„NEM AKARTAM
ÚJ TÁSKÁT TERVEZNI”
Ezt az ötletet aztán elvetettem, melynek sok oka van, de a legfontosabb az, hogy szerettem volna már elkötelezni magam valamilyen stílus mellett, pontosabban az volt a tervem, hogy a Therapy kollekciót dolgozom tovább különböző színkombinációkban, kivitelben stb. Az volt a célom, hogy kiegyensúlyozott, egységes képet mutasson a Mayamood márkám, hogy felismerjék az emberek, és hogy professzionálisabb érzetet keltsen.
De valamit el kell fogadnom magamban. Azt, hogy én elsősorban művész vagyok, ami számomra a teljesen egyedi látásmódot takarja. Ez azt jelenti, hogy nem úgy fogok gondolkodni, mint egy designer, aki hosszú és tudatos tervezési folyamat során megcsinál egy egységes kollekciót, hanem impulzusalkotó vagyok. Tehát ha jön az ihlet, azt formába öntöm, jelen esetben táskákba, mert gyerekkorom óta a kézművesség volt az, amit a legjobban szerettem, megalkotni valami tárgyat. Az ihletet pedig nehéz elnyomni.
„ÉN ELSŐSORBAN
MŰVÉSZ VAGYOK”
Megszületett tehát a fejemben a kéz-fa motívum, és nem tudtam elhessegetni. Aznap este társasoztunk, és az egyik kártyán volt egy fa, aminek kezei voltak. Aztán néztünk egy filmet, amiben egy hatalmas szobor volt a víz alatt, csak a keze lógott ki a vízből. Ha az ember ilyen jeleket kap, akkor tudja, hogy ez nem véletlen. Ezek jelek voltak arra, hogy meg kell csinálnom a táskát.
„JELEKET KAPTAM, HOGY
CSINÁLJAM MEG A TÁSKÁT”
Aznap éjjel alig aludtam: terveztem. A kéz motívumról eszembe jutott a szürrealizmus. Kutattam kicsit Dalí képei között, és találtam is egyet, ami nagyon megfogott. Az első ötleteim és Dalí Archeological Reminiscence of Millet’s ‘Angelus’ című képe, valamint József Attila: Reménytelenül c. verse az, ami a táskát együttesen inspirálta.
„Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.”
. – a vers első versszaka, kedvenc versemé.
Az ember a szikla a háttérben. Okos fejével biccent, nem remél. De nincs egyedül. Bár sokszor érzi a reménytelenséget, és a kitaszítottságot, a családja ott van, és segíti. És a Hold. És az Univerzum. És a természet, a víz morajlása, illata, a homok a talpa alatt, az ég színei, a madarak. És beszívja a tüdejébe, a lényébe ezt az egészet, és már látja a fényt az alagút végén. És tudja, hogy lesz valahogy, lennie kell. Még akkor is, ha teljesen más, mint bárki ezen a világon.