A koronavírus
A koronavírus és én
Már régóta tervezem, hogy írok egy bejegyzést a most kialakult helyzetről, a koronavírusról, meg úgy általában az egészről, ami most folyik. Viszont amióta én otthonról dolgozom – azaz 2020. március 16. óta-, kicsit olyan az érzésem, mintha nyári szünet lenne a suliban, és nincs is olyan munkakedvem, le is lassultam teljesen, ahogy az élet is. De nem is baj, hogy csak most írok az eseményekről, mert a helyzet napról napra változik, és az én érzéseim is az egésszel kapcsolatban. Mivel ez egy személyes blog, így nem arról fogok írni, hogy milyen intézkedéseket tett a kormány, vagy hogy nekem arról mi a véleményem, és politizálni sem fogok. Arról fogok írni, hogy a jelen élethelyzetemben ez a szitu hogy hat rám, és mikre tanít. Ehhez viszont vissza kell nyúlnom kicsit a múltamba.
Legnagyobb tanítás az életemben
a camino de santiago volt
Sok nagy tanítás és tanító volt az életemben, de most csak a legnagyobbat említeném, a Camino de Santiago-t. 2003-ban, 22 évesen az akkori barátom olvasott egy cikket a zarándokútról, és nagyon megtetszett neki. Mivel akkoriban bontogattam a szárnyaimat, és kóstoltam bele a szabadság érzésébe- hiszen 21 évesen költöztem el a szüleimtől -, mindenre nyitott voltam, mindent ki akartam próbálni, egész 21 éves koromig burokban éltem, szabályok között. Én akkor egyetemre jártam, és nyaranta időszakos munkáim voltak, így fel tudtam szabadítani egy hónapot az életemből, és a párom is tudott szabadságot kivenni, így hát belevágtunk.
mindenre nyitott voltam,
mindent ki akartam próbálni
Nem igazán terveztünk meg semmit előre, én nem is olvastam róla szinte semmit, csak sodródtam, rábíztam magam a páromra teljesen. Hát elindultunk. Annyi előkészület volt, hogy vettünk hátizsákot, meg bakancsot – ami egyébként, mint kiderült, túl nehéz volt nekem, mint egy féltégla. Felültünk a repülőre, és Pamplonában csatlakoztunk a zarándokúthoz. Egy hónap alatt tettünk meg cirka 700 kilómétert, ami azt jelentette, hogy naponta átlag 23 km-t gyalogoltunk. Hajnalban keltünk, és sötétben indultunk minden nap, hogy ne kelljen a legnagyobb hőségben órákat gyalogolnunk, hogy a beérkezéskor legyen szálláshelyünk, és hogy nyitva legyenek a boltok. Minden nap máshol aludtunk, ingyenes szállásokon, ahol több emeletes ágy volt egymás mellé tolva, és ez még a szerencsésebb szitu volt, mert előfordult, hogy a földön aludtunk. Ilyenkor kértünk kölcsön szivacsot, ugyanis azt sajna elfelejtettünk vinni.
csak a legszükségesebbeket
vittük magunkkal,
egy-két váltás ruhát, mosószappant, hálózsákot
Egy hátizsáknyi cucc volt nálunk, és csak a legszükségesebbeket vittük magunkkal, egy-két váltás ruhát, mosószappant, hálózsákot, de így is minden nap kidobtam valamit, annyira tehetetlennek éreztem magam a mindennapi fájdalom és fáradtság ellen, úgy éreztem legalább ezzel könnyítek magamon.Nem fogom előadni, hogy mekkora nagy ász vagyok, meg milyen kemény, őszinte leszek, az első két hetet végighisztiztem. Nemcsak amiatt, hogy tele lett a lábam vízhólyaggal, amit minden reggel újra kidörzsölt a bakancs, de valami iszonyat módon fájtak a csontok is a lábfejemben, ami valószínűleg a lúdtalp/bokasüllyedés kombómnak volt köszönhető. Erre jött még rá a hátizsák állandó cipelésének nyűge, a tűző nap, a vécézés megoldásának problémája a pusztaságokban, a vízhiány – csak annyit vittünk mindig, amennyit muszáj volt, nem akartunk cipelni, aztán ha szerencsénk volt, újra tudtuk tölteni valahol – a kajahiány – ha volt is bolt a faluban, akkor valószínűleg 3-kor 4-kor már bezárt-, no meg az iszonyú kényelmetlen alvás, és a korán kelések. Minden nap, miután beértünk a szállásra, még kézzel kimostuk az átizzadt pólónkat, és kiterítettük, hiszen másnapra meg kellett száradnia, de volt, hogy gyaloglás közben a zsákunkra kötöttük, úgy szárítottuk.
állandó fájdalom, cipekedés,
tűző nap, víz- és kajahiány kísérte utunkat
No, tehát az első két héten csak vonszoltam magam nap mint nap, muszáj volt hosszabb pihenőket is tennünk, hogy ápolgassam a lábam, meg a lelkecském. A többiek sokkal jobban bírták, igaz én nem voltam gyakorlott túrázó. Úgyhogy az is kellemetlen volt, hogy a többieknek is miattam kellett lassabb tempóban menniük, aminek aztán az lett a következménye, hogy ketten előre mentek és leszakadtak, és csak hárman maradtunk. Ketten a barátommal egy tempóban, a barátunk meg ment előre, vele mindig a szálláson találkoztunk.
az éhség, a kialvatlanság, kényelmetlenségek
eltörpültek az iszonyú lábfájdalmam mellett
Az éhség, a kialvatlanság, kényelmetlenségek egyébként eltörpültek az iszonyú lábfájdalmam mellett. Volt, amikor leültem az árnyékba, és kategorikusan kijelentettem, hogy márpedig nem megyek tovább. De tovább kellett mennem, nem volt választásom. Nem maradhattam spanyol puszta kellős közepén. Menni kellett. Ezért kibírtam. Akkor még nem tudtam elképzelni, hogy fogom végigcsinálni. Annyit mondhatok, hogy két hét után a lábaim hozzászoktak az úthoz, a fájdalmaim csillapodtak, és csak úgy vittek maguktól, megtanulták a dolgukat.
két hét után a lábaim hozzászoktak
az úthoz, megtanulták a dolgukat
Annyira hálás vagyok ezért az útért. Soha, semmi nem tanított meg ennyi mindenre, sőt azóta is ebből táplálkozom. Voltak napok, amikor eltévedtünk, esett az eső, nem tudtuk, hogy találjuk meg a szállást, mi lesz. Akkor leültem egy kis beugróba, és magamba véstem a pillanatot. Azt a pillanatot, amikor kétségbe voltam esve, és nem tudtam, hogyan tovább. Megjegyeztem, hogy ha még egyszer hasonló helyzetbe kerülnék, emlékezzek arra, hogy ez a helyzet is megoldódott, mint ahogy mindig megoldódik minden valahogy. Hálás vagyok azért, hogy megtanultam értékelni az alapvető dolgokat, elsősorban azt, hogy nincs fájdalmam, aztán meg azt, hogy kényelemben lehetek, és van mit ennem, innom. A mostani értékrendem akkor alakult ki. Olyannyira, hogy szinte teljesen alább adtam a magas igényekből. Nem vágyom luxus dolgokra, nem foglalkoztatnak annyira a külsőségek. Számomra az a legfontosabb, hogy mindig önmagam maradhassak, hogy meglegyen a lelki nyugalmam, hogy kerüljem a stresszt, amennyire lehet, hogy szabad lehessek.
hálás vagyok azért, hogy megtanultam
értékelni az alapvető dolgokat
Jelenleg önkaranténban vagyok, méghozzá nem azért, mert félek, hogy elkapom, és megbetegszem. Azért maradok otthon, hogy másokat ne fertőzzek meg. Egyik munkatársam, akivel nemrég együtt ebédeltünk, beteg. Lázas, köhög. Másik munkatársam Olaszországból jött február végén. Semmi tünete, de lehet, hogy kolléganőm tőle kapta el, vagy azon az előadáson, ahol két hete volt egy koronavírusos beteg. Az is lehet, hogy csak megfázott, de nem lehet tudni. Főnököm édesapja karanténban van, mert a kórházban együtt feküdt egy koronavírusos beteggel. Az esetek 70%-ában a fertőzöttek tünetmentesek, és két hét a lappangási idő. Nem tudhatod, hogy fertőzöl-e, és azt sem tudhatod, hogy mennyi a fertőző beteg ma Magyarországon. Erről nem fogsz olvasni a hírekben.
Jelenleg önkaranténban vagyok,
hogy másokat ne fertőzzek meg
Tudom, hogy nagyon sokan nem tehetik meg, hogy otthonról dolgozzanak, én szerencsés vagyok, bár bevallom elég nehéz átállni az új munkakörülményekre, most nem részletezem, egyelőre lassan megy a munka. Nem szeretném elítélni azokat, akiknek a munkájuk megmaradása érdekében be kell járniuk, hiszen erről nem ők tehetnek, hanem a vezetőség. Bár arról is hallottam, hogy sokan az elbocsátásokat választják, az még rosszabb. Viszont vannak olyanok, akiknek a munkájuk nem a napról napra megélhetésüket biztosítja, csak félnek, hogy elveszítik. Ezért bejárnak, bkv-val ráadásul úgy, hogy aztán hazatérnek súlyosan veszélyeztetett idős szüleikhez. Gondoljátok ezt át. Tegyétek helyre az értékrendeteket.
Tegyétek helyre az értékrendeteket
Ma hallottam, hogy az olaszok egy hete vannak karanténban, de a vízi élőlények már visszatértek Velence csatornáiba, annyira kitisztult. Hiszek a sorszerűségben, hiszen néha ijesztően „véletlenszerű” összefüggéseket látok. Mint például most. Az elmúlt időszakban rengeteget dolgoztam, úgy éreztem, nem állhatok meg. Most az élet kényszerít rá, hogy lassuljak, az agyam pedig alkalmazkodik, és szintén lelassul. Tudom, hogy azért történik mindez, mert szükségünk van rá, mert így kell történnie. Az ember egy csodálatos lény, tudom, mert tapasztaltam magamon. Mindenhez alkalmazkodik. Hidd el, csak idő kell, és át tudnánk állni a lassabb életvitelre, elhagyhatnánk a pazarlást, az értékcikkek felhalmozását, a mértéktelen fogyasztást, a folytonos idegeskedést. Remélem, hogy így lesz, remélem, hogy megtanuljuk a leckét. Nem tudom. De olyan ez az egész, mintha a Föld adna még egy esélyt az emberiségnek a fennmaradásra. Mert ahogy most élünk, az élhetetlen.