Önelfogadás
Gyakorlati tanácsok az önelfogadáshoz saját tapasztalatok alapján 🙂
November 17-én kiállítóként részt vettem a 4. Plus Size Napon, amit egy kedves barátnőm és törzsvásárlóm, Erdős Juci plus size fotós szervezett Tóth Vikivel. Ez egy olyan rendezvény volt, mely a duci hölgyeknek szólt, öltözködési, önelfogadási tanácsokat adott nekik, a rendezvényen pedig vásárolhattak is a tőlünk.
Sok előadás volt, nekem főképp azok tetszettek, amik az önelfogadásról szóltak. Amikor pedig a kérdésekre került a sor, sokan azt szerették volna megtudni, hogyan is fogjanak hozzá az egészhez. Tulajdonképp az előadók sem tudtak erre semmi gyakorlati, konkrét választ adni, csak azt, hogy bennük megszületett az elhatározás, hogy nem akarják már bántani magukat, és a körülöttük élőket, így lassan elkezdődött a változás.
Természetesen én is elgondolkodtam ezen, mármint hogy én hogy is kezdtem meg az önelfogadás rögös útját, és rájöttem, hogy pontosan emlékszem, sőt annyira figyeltem magam akkoriban, hogy akár gyakorlati tanácsokkal is tudnék szolgálni. Odaszaladtam Jucihoz, hogy ezt elmondjam neki, mondta, hogy na menjek fel a színpadra, de akkor úgy éreztem, hogy igazából nem azért mentem, hogy ott osszam az észt, viszont most úgy érzem, hogy szeretném megosztani a gondolataimat, szerintem itt a leghelyénvalóbb, a saját blogomon 🙂
hogy is kezdtem meg
az önelfogadás rögös útját
Nagyon az elejéről kezdeném, pontosan onnan, amikor rájöttem, hogy gondok vannak az önbizalmammal. Mindig is tudtam, hogy jó, nem vagyok beképzelt, szerény vagyok, igazán problémának nem éreztem ezt, nem hátráltatott engem semmiben. Egészen az egyetemig. Az egyetemen jött elő ez a probléma, azt nem tudom, hogy miért pont ott, szerintem ez egy bizonyos korhoz is köthető, mert szerintem 20 éves korunk körül kezdünk el azon gondolkodni, hogy kik is vagyunk, mit is akarunk valójában, ekkor lép fel először az igény az önismeretre, persze általánosítok J
Tehát az egész úgy kezdődött 21 éves koromban, hogy lefelé haladtam a mozgólépcsőn, és azt vettem észre, hogy az emberek arcát figyelem, akik felfelé haladtak, velem szemben, figyeltem, ki néz rám, és ha rám néz, akkor vajon hogyan lát engem. Tehát mások szemén keresztül láttam magam. És ez akkor ott tudatosult bennem. Tehát egyfolytában azzal voltam elfoglalva, hogy vajon idegen emberek mit gondolhatnak rólam, ha meglátnak. Akkor ott éreztem, hogy ez nem jó így, ennek nem így kéne lennie. Nem is tudom, hogy a sorsfordító Sorskönyvet a körül olvashattam-e, de gyanús, hogy igen, mert még arra is emlékszem, hogy meghallottam a fejemben a hangokat. És a könyv azt írta, hogy ha a hangok egyes szám 2. személyben szólnak hozzám, akkor valószínű, hogy azok szülői parancsok, amik megmaradtak a gyermekkorból. Mondok személyes, példákat. Ilyeneket hallottam például a fejemben: Viselkedj már! Ésszel! Disztingválj! Na már megint hogy nézel ki??
mások szemén keresztül
láttam magam
Tehát valahogy ez a két felismerés így egyszerre jött, ráadásul úgy, hogy ezáltal olyan volt, mintha az összes többi, mozgólépcsőn utazó idegen ember is pont ezeket gondolná, amik a fejemben vannak, hogy nézd már, nem tud viselkedni, hogy néz már ki stb. Tehát felismertem, hogy kívülről látom magam, és felismertem, hogy a hangok a fejemben szülői parancsok, amiket meg kell szüntetnem, mert elhallgattatják a saját hangomat. Így történt, hogy szépen fokozatosan a mozgólépcsős szeánszommá vált az, hogy amint észrevette, hogy mások szemén keresztül figyelem önmagam, fogtam, és elkezdtem én megfigyelni másokat, tehát belülről figyelni kifelé. Ugyanezt tettem a hangokkal. Ha meghallottam édesapám hangját, akkor tudatosítottam magamban, hogy az nem az én hangom, és szépen lassan megszüntettem. Nem áltatlak Titeket, ez egy hosszú, hosszú folyamat.
a hangok a fejemben szülői parancsok,
amiket meg kell szüntetnem
Természetesen nem mindenkit ugyanaz a korelőzmény vezetett az ön-nem-elfogadás útjára, mint engem, viszont szinte biztos vagyok benne, hogy a következő gyakorlat minden olyan embernek segíthet, aki ezzel a problémával küzd. Ez pedig a tükörbenézős módszer, természetesen nem így hívják legalábbis nem tudom, hívják-e valahogy. Szóval, ha van önelfogadási problémátok, akkor nem szívesen nézitek magadat a tükörben, fotókon, továbbmegyek, néha fintorogtok is, vagy elhúzzátok a szátokat, felhúzzátok a szemöldököt, igaz? A módszer: Fake it, until you make it! – ahogy egy kedves ismerősöm mondta a minap J Tehát, nem fog ez megváltozni egyik napról a másikra, mert eldöntötted, hogy másképp lesz. Évek alatt alakult ki ez a negatív önkép és igen, még évekig tart, míg megváltozik tejesen.
évek alatt alakult ki ez a negatív önkép
és évekig tart, míg megváltozik tejesen
De minden nap lehet vele haladni egy kicsit, méghozzá úgy, hogy először csak tettetitek, hogy elfogadjátok magatok. Beálltok a tükör elé, és azt mondjátok: Hű de csinos vagyok! Nos igen, először irtó cinikus lesz a hangnem XD Aztán kimondjátok, hogy szeretitek magatokat, és eleinte még undort is éreztek majd, hogy ezt hangosan kimondtátok. Higgyétek el, napról napra könnyebb lesz kimondani! Tettessétek, amíg belülről nem jön, magától!
Tettessétek, amíg belülről
nem jön, magától!
Ez most sablonosan fog hangzani, de igaz: amióta elfogadtam önmagam (jó, még én sem vagyok 100%-os szinten 😉 ), azóta sokkal kiegyensúlyozottabb, önazonosabb és boldogabb vagyok. Az önelfogadás nagyon, nagyon fontos! És most nem azt mondom, hogy nem kell tennetek azért, hogy külsőleg a ti ideálotoknak megfelelően nézzetek, ki bár ezt az ideált is lehet kicsit faragni. Igenis törekedhettek a csinosabb alakra, öltözködésre, ápoltabb körmökre, frizurára (az öltözködés, például az egyedi termékek is sokat segítenek az önbizalom növelésében, írtam is erről korábban egy bejegyzést.) De mindaddig, amíg nem éritek el az áhított külsőt, addig is szeressétek, és fogadjátok el magatokat, így fognak mások is csinosabbnak, pozitívabbnak látni, így fognak könnyebben megnyílni felétek, hiszen nyitottabbakká, befogadóbbakká váltok az önelfogadás révén, ráadásul ahhoz, hogy másokat szeretni tudjatok, előbb meg kell tanulnotok magatokat szeretni.